A minap láttam egy képet magamról, ami egy céges csapatépítőn készült.
Fürdőruhában feküdtem egy napágyon – semmi különös, gondolhatnánk, hiszen nyáron sokunkról készül ilyen fotó.
Rólam viszont eddig soha.
Amikor a fotós megkérdezte, hogy beleegyezünk-e, gondolkodás nélkül bólintottam.
És abban a pillanatban valami megváltozott bennem.
Bár csak évtizedekkel korábban is meg mertem volna ezt tenni.
Éveken át rettegtem attól, mit gondolnak mások.
Attól, hogy meglátják a testem minden hibáját, a felesleget, a „nem tökéletes” formákat, a járásomat, a nem trendi fürdőruhámat.
Azt hittem, mások tekintete határozza meg, mennyit érek.
De soha nem mondtam ki ezt hangosan – csak csendben hurcoltam magammal.
Aztán egy hete végigsétáltam a nyíregyházi strandot – egyedül.
És valami felszabadító történt.
Senki sem nézett rám, senki sem szólt be, senkit sem érdekelt, hogy hogyan nézek ki.
Egyszerűen csak voltam.
Minden lépéssel éreztem, hogy a bennem évek óta élő szégyenérzet lassan oldódik.
Amikor leültem a kollégák közé, már nem számított, ki mit gondol.
Nem méricskéltem magam másokhoz.
Csak figyeltem, jelen voltam — és jól éreztem magam a bőrömben.
Engedtem, hogy fotó készülhessen rólam.
Engedtem, hogy lássanak.
De ami ennél is fontosabb: elengedtem azt, hogy milyennek kellene lennem.
Megkönnyebbültem.
És amikor később megláttam a képet, csak ennyit éreztem:
„Ez vagyok most. És tetszik, amit látok.”
Mosoly, íves formák, lazaság, béke.
Mi ez, ha nem az önelfogadás pillanata?
És hogy mit érzek most belül?
Azt, hogy haladok. Tudom, hogy ez is része annak az útnak, amit célul tűztem ki:
felszabadultan továbbfejlődni – testben, lélekben és szellemben.
Az önelfogadás nem egyik napról a másikra történik.
De minden apró engedés, minden bátor döntés – mint az, hogy nem bújsz el többé – közelebb visz önmagadhoz.
És ott kezdődik a valódi változás.