A minap láttam egy képet magamról ami céges csapatépítőn készült. Fürdőruhában feküdtem egy napágyon. Nem is lenne semmi különös ebben, hisz mindenkiről készülnek ilyen fotók nyáron. Rólam viszont sohasem készült ilyen.
Emlékszem amikor a fotó készült megkérdezte a fotót készítő, hogy beleegyezünk -e, hogy rajta legyünk a képen, gondolkodás nélkül belevágtam. Bár tettem volna ezt évtizedekkel korábban is.
Évtizedekig féltem rettegtem, hogy mit fognak szólni mások amikor meglátják habtestemet végigsuhanni a strandon. Féltem, hogy mindenki azt nézi majd hol lóg a felesleg rajtam, vagy épp hol maradt egy-két apró szőrszál a lábamon, milyen a járásom, trendi -e a fürdőruhám. Rettegtem, hogy nem fogadnak el olyannak amilyen vagyok. De sohasem mertem ezt kimondani.
Egy hete végigsétáltam a nyíregyházi strandot egyedül. Hihetetlen volt megtapasztalni, hogy baromira jól esik, hogy a kutya sem szól hozzám, hogy senki nem néz rám gúnyos tekintettel, hogy bolyonghatok anélkül, hogy bármi célom lenne, úgy ahogy vagyok. Mire megtaláltam a munkatársakat már a mélyen táplált szégyenérzet rendesen megcsappant. Gondolkodás nélkül helyet foglaltam közöttük, és csak hallgattam őket. Nem számított már az sem, hogy mellettem bombanők pihennek, sem az, hogy ezek az emberek ismernek.
Engedtem a fotót. Elengedtem, hogy milyennek kellene lennem. Megkönnyebbültem, hogy engedtem.
Látva ma a képet, egy dolog motoszkál a fejemben: ez vagyok most. És tetszik amit látok. Mosoly fültől fülig, íves formák és lazulás. Mi ez, ha nem elfogadás. És hogy mit érzek belül? – azt hogy haladok, hogy tudom ez is része annak az útnak, amelyet célul tűztem ki.
Mi is a cél: felszabadultan továbbfejlődni mind testileg, szellemileg és lelkileg is.