Van úgy, hogy észre sem vesszük, hogy haladunk. Az egész napos rohanás, a feladatok végtelen sora szinte automatikussá válik. Egyik teendőből esünk a másikba, és közben ritkán állunk meg egy pillanatra feltenni a kérdést: miért is csinálom mindezt?
Mi van a céljaimmal, a vágyaimmal, azzal, amire igazán vágyom?
Most arra kérlek, állj meg egy pillanatra. Csak egyetlen percre.
Gondold végig: miért olvasod most ezt a bejegyzést?
Ahány ember, annyi válasz — de abban a pillanatban, amikor elgondolkodtál rajta, csak te voltál fontos. Csak az, ami benned van. Nem a soron következő feladat, nem a határidő.
Észrevetted, hogy lelassítottál? Hogy figyelmed egy pillanatra önmagadra irányult?
Milyen érzés volt? Milyen új gondolatok születtek benned?
Néha nem árt megállni, és tudatosítani: itt tartok.
Nem véletlenül, nem sodródva, hanem azért, mert valamit megtettem. Mert haladtam.
A haladás nem mindig látványos, de attól még valódi. És ha tudatosan figyelsz rá, ha megengeded magadnak az önreflexiót, azzal máris a változás részesévé válsz.
Én is erre törekszem. Meg-megállok, és elfogadom, hogy most éppen itt tartok.
Elfogadom a hibáimat, elismerem az erőfeszítéseimet, és hálát adok azért, hogy képes vagyok tudatosan haladni. A fejlődés nem mindig gyors — de minden apró lépés közelebb visz önmagam jobb változatához.
Tudod, milyen jó érzés kimondani: „Büszke vagyok magamra, haladtam, tettem magamért.”
És milyen felszabadító azt is elfogadni: „Most elfáradtam, pihenek, de nem adom fel.”
Próbáld ki! Állj meg egy pillanatra!
Helyezkedj el kényelmesen, hunyd be a szemed, és mondd el magadnak:
„Jó érzés tudni, hogy itt vagyok, és számíthatok magamra az utamon.”
Egy pillanat — mindössze másfél perc.
Ennyire van szükség ahhoz, hogy újra kapcsolódj magadhoz, hogy tudatosítsd: haladsz.
A változás nem mindig látványos, de minden megállás közelebb visz ahhoz, aki lenni szeretnél.
Mit gondolsz, felgyorsult életedben mikor tudnál szakítani magadra egy pillanatot?