Emlékszem, mennyit gyötrődtem amikor át akartam menni gyerekként a barátnőmhöz. Hogyan kérdezzem meg anyut? Vajon szivesen lát e a barátnőm? Hogyan jutok el oda? Mit fogunk csinálni? Az anyukája nem fog haragudni ha ott leszek?
30 évvel ezelőtt még rettegve készültem egy-egy ilyen alkalomra. Féltem elmenni, feszengtem. Ha mégis ott voltam is erősen kontrolláltam magam. Anno ezt nem tudtam, hogy miért teszem. Sőt utána sem volt tudatos számomra, hogy mi is a szorongásom oka. Sokáig.
Miért nem léptem meg előbb?
Azért mert féltem. Féltem megtenni az első lépést. Az a nagy mi lesz ha… kérdésáradat visszatartott. Évekig. Szinte mindenben.
Kényelmes volt csak álmokat gyártani, vagy épp A/B/C/D tervet olyan esetekre amelyek sosem történtek meg. Bevallom talán még élveztem is ezt a fajta tétlenséget. De aztán történt valami, ami miatt úgy éreztem nem tudok megbírkózni egyedül a saját gondolataimmal. Felkerestem egy coach -ot.
Kétszer találkoztunk csak személyesen – mert a covid az online térbe sodort minket – de már az első két alkalommal is azt éreztem elindultam egy változás során. Hogy tettem magamért! Nem, nem volt könnyű. Remegett a lábam, reszketett a hangom és izzadt a tenyerem, mégis minden alkalmat vártam, és készültem a találkozókra, mert tudtam ezt magamért teszem.
Hétről hétre apró feladatokkal haladtam előre. El kezdtem jobban megismerni magam, és felfedezni azt ami már megvan bennem. Egyre tisztábban láttam az utat a megakadásom megoldására.
IGEN, megtettem azt az első lépést! És baromi jó érzés volt! Életem egyik legjobb lépése!